Kányádi Sándor - Hallgat az erdő

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas. 

Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek. 

Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas. 

Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek. 

Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas. 

Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra! 

Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte. 

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben. 

Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül. 

Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas. 

Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol. 

Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől. 

Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra. 

Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.